Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. A késõn élõ típus Az európai polgár, Szvetelszky Zsuzsanna, www.találjuk-ki.hu, 2006. május 11. Ki gúnyosan, ki aggódva nevezi õket a képernyõnemzedék képviselõinek, a távkapcsoló gyermekeinek. Féltsük, sajnáljuk vagy irigyeljük õket? Elterjedt címkéjük a screenager is: a screen (képernyõ) és a teenager (tizenéves) angol szavakból összevonva. Együtt nõttek fel az elektronikus játékokkal, magától értetõdõen kezelik – akkor is, ha szüleiknek nem telik rá – a hi-fi tornyot, a számítógépet, a televíziót, a videót, a mikrót. Walkman-jeiket, ha tehetik, discman-re cserélik, társaikkal az MP3-lejátszók, a PSP és a DVD-k új típusairól beszélgetnek. Aki aggódik miattuk, azzal érvel, hogy figyelmük rövid ideig tart ki, nem tudnak koncentrálni. Mivel számtalan csatornán korlátozásmentesen válogathatnak, ezért az információdömpingbõl adódó fásultság fenyegeti õket. Minél fiatalabbak, annál kevésbé valószínû, hogy rendszerezett, hagyományosan strukturált tudás mentén hozzák létre a távkapcsolóval saját választásaikat. Vannak azonban olyan érvek, melyeket mára kutatások, statisztikai eredmények támasztanak alá. Látásmechanikai vizsgálatokból tudjuk, hogy a film észlelési szempontból valós helyzet élményét kelti, és tartalmazza a háromdimenziós érzékeléshez szükséges alapvetõ elemeket. Közhely, de itt fontos elmondani, hogy bár a nézõ tudja: a film nem valóság, mégis annak érzékeli. S minthogy generációk óta mozizunk, az is megesik, hogy ha a valóság elemei a befogadáskor – a film nézésekor – a fiktív elemek mellé kerülnek, akkor ez a sajátos mix visszahat a valóság szemléletére, a szemlélet megváltozására is. Olyan volt, mint egy filmben! – sóhajtunk fel némely kivételes pillanat után, szemünket a kamerával azonosítva. Sõt, ünnepélyes családi alkalmakkor egyre többen törekszenek a filmszerû fellépésre – valójában az esemény kamerázhatóságára. Horkai Anita Screenagerek címû tudományos munkájában írja a monitor-nemzedékrõl a rájuk jellemzõ kiábrándultság, céltalanság, jövõkép-nélküliség kapcsán: „A pillanatnak élni, ez lett a fõ motivációs hajtóerõ, a jelennek élni és nem az elõdöknek, nem az utódoknak. Egyre kevésbé érzi az egyén, hogy része a történelem folyamatának, hogy láncszem lenne a múltbeli és a jövõ felé tartó nemzedékek között... Az ilyen típusú embernek a jellemzõje, hogy teljes lényével önmagára koncentrál, igyekszik a pillanatnak élni, a történelmi érzéke hamar elhalványul… az idõ érzékelése nem mint folyamat jelenik meg (múlt – jelen – jövõ), hanem egy kiterjesztett jelen megéléseként.” Elmagányosodástól is sokan féltik a monitor-generáció tagjait, ám ez nem teljesen igazolható aggodalom. A screenagerek felismerik és megtalálják egymást, jó kapcsolatokat építenek ki, nem ritkán kisebb-nagyobb közösségeket is alkotnak. Márpedig – többek között Mérei Ferenc, a magyar pszichológia mindmáig egyik legmeghatározóbb alakjának munkásságából is tudhatjuk – a közösség a normaképzõ, közvetítõ szféra az egyén és a társadalom között. Itt találkozik az egyéni a társadalmival, ez az a dimenzió, ahol az individuális és a szociális jellemvonásokat is megfigyelhetjük. Hiszen az együttesen átélt élménynek nagyobb ereje van, mint az egyedül átéltnek: a közösségi élmény sajátosan misztikus bizalmat ad az abban részt vevõknek, olyan illúziót keltve, hogy az élmény a résztvevõk közös „tartalma”, mintegy múltja lett, és ezáltal identitásteremtõvé vált. A screenager-csoportok közös múltját „szerkeszthetik” tévémûsorok, számítógépes játékok, legendássá váló zenei válogatások. Könnyelmûség lenne lebecsülni a közös múltat képzõ folyamatnak ezeket a virtuális mozaikdarabkáit: annál kevésbé érthetjük meg a fiatalokat. Be kell látnunk és el kell fogadnunk, hogy a televíziónézés a társadalmi érintkezés egyik módja, s a társadalmi kommunikáció egyik legfontosabb médiuma lett. Jobban járunk, ha elfogadjuk az amerikai Rushkoff médiaguru híres hasonlatát: a bevándorló családokban a gyerekek tanulják meg leggyorsabban a nyelvet, az új kultúrát – nos, mi is egy új világ bevándorlói vagyunk, új technikai eszközök közegében, s gyermekeink villámgyorsan sajátítják el az új kultúrát. Olyan készségeket, ismereteket téve magukévá, melyeket mi döcögõsebben tudunk tudásunk struktúrájába illeszteni. Ilyen készség – divatos kifejezéssel: skill – például a szélesebb áttekintési tartományban való otthonos mozgás. A nagy és váratlan adat-, információhalmazokat az idõsebbeknél gyorsabban tekintik át és értékelik, és az ehhez kapcsolódó cselekvésük – a multitasking, az egyidejûleg több feladat ellátása, a szimultán feldolgozás – is új „generációs érték”. Mások az alapvetõ tapasztalataik: a monitornemzedék képviselõinek gyökeresen tér el az asszociációs bázisa szüleikétõl, nagyszüleikétõl. Sokak szerint a térlátásuk is más: optikailag torzult a filmes effektusok, a szimulációs játékok miatt – ez a távolságok bizonytalan érzékelését, a periferiális látómezõ érzéketlenségét jelenti. A legnehezebben leírható pontja a jelenségnek, hogy a technikai körülmények módosíthatják a valóság érzékelésének a határait. Technofóbok és technofilek különbözõképpen vélekednek a folyamatról, kétségtelen azonban, hogy az élethû virtualizáció miatt gyermekeinknek módjukban áll sok élményt azzal az egészen hátsó – értsd: tudatalatti – gondolattal elraktározni, hogy „láttam már ilyet”. A képen szebb volt – biggyesztette el mellettem a száját egy kamasz Granadában, az Alhambra egyik épülete mellett. Nos igen: a valóságban nem állnak mellettünk sminkesek, stylistok, világosítók, nem lehet újraforgatni, nincsenek különleges szûrõk, amelyekkel a kép esetleges hibáit el lehetne tüntetni, vagy az eget és a tengert valószínûtlenül kékre színezni. Theodor Roszak írja az információ kultuszát elemzõ eszmefuttatásában: „…képtelen vagyok az általunk most oly magabiztosan követett útnak a végén mást látni, mint ama bizonyos fonnyadt fa alatt Samuel Beckett két szomorú csavargóját, amint csak várják, egyre várják, hogy elkezdõdjön az életük…” „Ezt ismerem, láttam már ilyet” – a jelölés hajdan a valós, testi-lelki mivoltunkban megélt helyzetekre vonatkozott. Ma kettõs jelentéssel bír: részben hordja a régit, részben a monitor-élményekbõl származó tapasztalatokra utal. Láttam már ilyet: az életben vagy a moziban? Így szoktuk szétválogatni a szennyest: ki is mutatta – anya vagy a reklámhõsnõ? Lenyûgöz annak a lánynak a mosolya – talán mert valamelyik plakátról már ismerõs a mosoly? Hogy a kettõt, valóságot és médiumélményt ki hogyan, milyen mértékig mossa össze, csúsztatja egymásba, egyelõre csak a spekuláció szintjén elemezhetõ. Ám annyit talán megkockáztathatunk, hogy amit a fiatal élethûen kivitelezve ugyan, de idõ elõtt – a személyiségfejlõdéséhez képest korán – látott a tévében, az kisebb hatással lesz rá valós helyzetben. Sorolhatnánk a példákat, az „elsõ…” aktusoktól kezdve veszélyhelyzetekig, emberi tragédiákig. Még a rendkívül megható vagy felkavaró jelenetektõl is meg lehet csömörleni, hisz annyiszor pörgetjük vissza, ahányszor akarjuk. A mennyiség elõbb-utóbb fásultságot eredményez, s a hírneurózishoz hasonlóan – amikor a nézõnek, a hallgatónak már elege van az aznapi negyedik robbantásból, vulkánkitörésbõl, puccsból, özönvízbõl – élményneurózisról is beszélhetünk. Technopesszimizmus lenne azt állítani, hogy a screenagerek közül sokan tévesen hiszik: kalandokban és tapasztalatokban gazdag életet élnek, hiszen a technikai eszközök segítségével számtalan látványhoz juthatnak el. Mégis, valószínû, hogy a két dimenzióban látott – megéltnek vélt – élmény „valódi megfelelõje” nem ugyanazt a hatást fogja elérni, mint ha monitor-elõzmény nélkül csattant volna el a csók, a pofon, a poén. A korán megélt virtuális élmény valójában elvesz: a hamvát, a súlyát, az élét szünteti meg és tompítja a valósnak. S ha a valóst nem a kellõ korban éli meg a fiatal, akkor fáziskéséssel jut majd a személyiségfejlõdés szakaszaiba – ha egyáltalán. A késõn élõ típus nem kezdhet homokvárat építeni huszonöt évesen, ha ötévesen számítógépes játékot játszott. A szerzõ kommunikációs szakértõ, az ELTE BTK Informatikai Intézetének oktatója. Szvetelszky Zsuzsanna A késõn élõ típus. Az európai polgár, , www.találjuk-ki.hu, 2006. május 11.